Már a keménységmérés hőskorában, az 1900-as évek legelején rájöttek, hogy a Brinell-módszer egyik hátránya a lassú, két lépésben történő mérés. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy igen hamar más elven mérő eljárást is kidolgoztak, amely az adott terhelés alatt nem a lenyomat átmérőjét, hanem a mélységét méri. Ezt ismerjük ma Rockwell-keménységmérésnek.

A Rockwell keménységmérő képe (Gillemot László, Metallográfia és anyagvizsgálat, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1952.)

Magát az elvet 1908-ban publikálta egy bécsi professzor, Paul Ludwik. A cikk címe Die Kegelprobe: Ein Neues Verfahren Zur Hartebestimmung Von Materialien volt. Magyar fordításban Kúppróba: új eljárás az anyagok keménységmérésére. 

Ki volt Paul Ludwik? 

A csehországi (akkor még ugye Osztrák-Magyar Monarchia része) Schlanban (ma: Slaný) született 1878-ban. Iskoláit Prágában, majd Bécsben végezte. 1904-ban írta meg disszertációját a fémek maradó alakváltozásával kapcsolatban. A rugalmas alakváltozással is foglalkozott csavaró, hajlító és húzó igénybevétel mellett, valamint a tízes években az anyagfáradást tanulmányozta. Asszisztensével, Rudolf Scheuval a hajlítógépen végzett kísérleteikkel rámutattak, hogy a rugalmas ellenállásnak van a hatása a kifáradási határra. A húszas évek végére hatalmas mennyiségű törési és szakadási mintagyűjteményt hozott létre.

Életútjából látható, hogy inkább a törésmechanika és szilárdságtan gyakorlati kérdéseivel foglalkozott. Ezért történhetett, hogy a benyomódás mélységmérésén alapuló keménységmérési módszer gyakorlati alkalmazása jóval később történt meg (1919), mint az elv publikálása.

A módszer a nevét ugyanis a mérési módszer részleteiben kidolgozó amerikai Rockwell névrokonokról kapta. Ugyanis Hugh M. Rockwell és Stanley P. Rockwell nem voltak rokonok, hasonlóan mint pl. Clark Ádám és W. T. Clarck.

 Hugh M. Rockwell (1890-1957) Connecticut állambeli iparoscsaládból származik, elsősorban az autók és a repülés izgatta. A család gyárából csapágyak, ajtócsengők, biciklialkatrészek kerültek a piacra. Ma ez a cég a jól ismert SKF tulajdona.

Ennél a vállalatnál dolgozott Stanley Pickett Rockwell (1886-1940) metallográfusként. 

Az autóipar akkori amerikai felfutása hatalmas keresletet támasztott a csapágyak iránt. Ez sok kihívás elé állította a gyártás és minőségellenőrzés során is a korabeli mérnököket. 

Rockwellék gyakorlati problémája természetesen a Brinell módszerrel akadt, ugyanis nagyon nehezen tudtak keménységet mérni a kis görbületi sugarú illetve kúpos csapágygyűrűkön, a keményebb darabokat egyáltalán nem is lehetett tesztelni. Ráadásul, ha nagynehezen sikerült is mérni, akkora lenyomat maradt a munkadarabon, hogy az már nem maradt használható.

Szabadalmukat 1919-ben jegyezték be az új keménységmérési módszerre. Ennek az első berendezésnek a rajza az alábbi ábrán látható:

A behatolótest az 1-es jelű alkatrész. Látható, hogy a mérés vízszintes elrendezésű volt. A terhelőerőt egy kar és rugórendszer adta át a behatolótestet befogó alkatrésznek (2-es). A minta 26-os számmal szerepel a rajzon. Látható, valamint a leírásban is szerepel, hogy elsősorban kúpos és hengeres minták befogására volt a berendezés kitalálva. Ezért a Fig. 5 kirészletezésen látható félkör alakú bemetszéssel ellátott lemezzel rögzítették a mintát megfelelően. A mélységmérés a klasszikus mérőórával történt.

 Az 1919-es szabadalmi bejegyzés után mindketten elhagyták a New Department nevű vállalatot. Hugh repülőgépek, valamint alkatrészeinek tervezésével foglalkozott. (De nincs köze a ma is ismert repülépipari vállalattal, azt egy harmadik Rockwell alapította, aki persze nem rokona egyiküknek sem, sőt ő is csapágyakkal kezdte.)

Stanley továbbfejlesztette a mérőműszert, több szabadalmat is beadott ezzel kapcsolatban a húszas években. Emellett egy céget is alapított, mely eleinte hőkezeléssel foglalkozott. Egy bizonyos Charles H. Wilson nevű üzletember látott először fantáziát a módszer széleskörű használatában. Javaslatára több módosítást végeztek a műszeren, végül 1930-ban nyerte el a ma ismert formáját.